Ma halálának 92. évfordulóján egy olyan íróra, tanítóra és kivételes emberre emlékezünk, aki nemcsak történeteket hagyott ránk, hanem irányt is mutatott emberségből.
Móra Ferenc műveiben ott él a gyermeki lélek tisztasága, a szegény sorsú emberek iránti mély együttérzés, a természet szeretete és a nevelésbe vetett rendíthetetlen hite. Írásai nem csupán irodalmi alkotások, hanem erkölcsi iránytűk is. Úgy tudott tanítani, hogy közben mesélt, és úgy tudott nevelni, hogy közben szeretett.
Ma emlékezünk meg Móra Ferencről, a magyar irodalom és kultúra egyik legmeghatározóbb alakjáról, aki 1879. július 19-én született Kiskunfélegyházán és 1934. február 8-án hunyt el Szegeden.
Tanárként, újságíróként, múzeumigazgatóként és íróként is azt szolgálta, hogy az emberek érzékenyebbek, figyelmesebbek, jobbak legyenek egymás iránt. Világa különösen közel áll a pedagógusok mindennapjaihoz: a kíváncsi gyermeki tekintetekhez, a türelemhez, a csendes biztatáshoz, az elesettek felemeléséhez. Móra hitt abban, hogy a jóság, az emberség és a figyelem nem hangzatos eszmék, hanem mindennapi tettek.
Ma is megszívlelendő gondolata:
„Szép volna az élet, ha minden ember csak félolyan jó volna, mint amilyennek felebarátját szeretné.”
Szavai néha fájdalmasan őszinték, mégis reményt adók:
„Minden kisgyerek okos, a legtöbb ember ostoba. Ezt teszi a nevelés.”
Ez a gondolat ma különösen felelősségteljessé teszi a pedagógushivatást – mert rajtunk is múlik, hogy a gyermeki kíváncsiság és tisztaság megmaradjon.
És talán egész életművének legmélyebb üzenetét ebben az egyszerű igazságban fogalmazta meg:
„A szeretet az élet.”
Pedagógusként nap mint nap ezt a szeretetet adjuk tovább – tudásban, figyelemben, türelemben, példamutatásban. Ezért Móra Ferenc öröksége nem a múlté: ott él minden tanteremben, minden mesében, minden biztató szóban, amelyet egy gyermek kap.
Emlékezzünk rá hálával, és vigyük tovább azt az emberséget, amelyet ránk hagyott – a szív pedagógiáját.
