A mi élő örökségünket, amely nap mint nap megtart és örömet ad: nyelvünket, népdalainkat, meséinket, néptáncunkat, hagyományainkat. Ezek mind gyökerek, amelyekből erőt meríthetünk, és példák, amelyeket büszkén továbbadhatunk.
Röviden a Himnusz születéséről:
Kölcsey Ferenc írta 1823‑ban a Himnusz versét, amely január 22‑én készült el — ezért ezen a napon ünnepeljük a magyar kultúra napját. Erkel Ferenc 1844‑ben komponálta meg hozzá a zenét, ami azóta a magyar nemzet egyik legmeghatározóbb kifejeződése.
A Himnusz, hazánk nemzeti imádsága, ezen túlmenően mélyen hordozza kultúránk szellemiségét. Amikor Erkel a dallamot alkotta, eszébe jutott a pozsonyi harangok zúgása, amely a tanárai szavaival összekapcsolódva a szakrális, imaszerű hangulatot idézte. Így született meg az a dallam, amelyben a harangok lelke és a nemzet érzése hallatszik. A Himnusz kapcsolódik „Boldogasszony anyánk” áldásához is, őrzője a magyar nemzet hitének és reményének. Kölcsey szavai: „Megbűnhődte már e nép a múltat s jövendőt” ma azt üzenik: bennünk él a múlt tanulsága, és a mi feladatunk, hogy örömmel és büszkeséggel vigyük tovább kultúránkat.
Wass Albert szavaival élve: „A jövőt nem lehet megjósolni, de a jövőt meg lehet alapozni.” Ez a jövő a mi kezünkben van: amikor énekelünk egy népdalt, amikor táncra perdülünk, amikor mesélünk gyermekeinknek, amikor megőrizzük és továbbadjuk hagyományainkat.
Mindez öröm, büszkeség és élő erő a mindennapokban. Ma ünnepeljük, hogy magyarok vagyunk, és hogy kultúránk élő, színes és örök.
Fotó: saját NPK H.Zs.
