Lehet-e tehetséges egy asztalos? És egyáltalán: mit nevezünk tehetségnek? Fogós kérdés, amelyet sok-sok régi beidegződés és tévhit vesz körül. A Kulturális és Innovációs Minisztérium, valamint a Nemzeti Pedagógus Kar olyan megállapodást kötött, amely a szakoktatásban igyekszik fejleszteni a tehetséggondozást. A felek hosszú, az egész országra kiterjedő konferenciasorozatot is rendeztek a kérdésben, amely nemrég zárult le. Horváth Pétert, az NPK elnökét, a győri Révai Miklós Gimnázium igazgatóját kérdeztük.
Fotó: Demokrata/T. Szántó György
– Miről szól konkrétan ez az együttműködés?
– A minisztérium és a pedagóguskar 2025. április 22-én kötött stratégiai megállapodást. Három témakör áll a dokumentum fókuszában, az egyik a hazai szakképzés folyamatos monitorozása. Sok változás tapasztalható ezen a téren, az érintetteknek mindig alkalmazkodniuk kell a külső körülményekhez, az aktuális munkaerőpiaci helyzethez, és a gazdasági trendekhez. A másik témakör a pedagógus képzés kérdése, a harmadik pedig a tehetséggondozással kapcsolatos területek áttekintése. Az oktatási rendszer sokat foglalkozik a lemaradó, hátrányos helyzetű diákokkal, nagyon helyesen, de a tehetségekre is figyelni kell, hiszen ők lesznek a gazdaság, a tudomány, a társadalmi fejlődés kulcsfigurái.
– Tehetséggondozás a szakképzésben… Ez volt a konferenciasorozat lényege. A közvélemény azonban önkéntelenül is úgy gondolja, hogy az a fiatal számít tehetségesnek, aki egyetemre megy, diplomát szerez, híres művész lesz, és így tovább. Miként mutatkozhat meg a tehetség egy köznapi szakmában?
– Egyszerűsítsük le a dolgot! Például ha hívunk egy vízvezeték-szerelőt, azonnal látjuk, hogy vérbeli szakemberrel, vagy valamilyen kontárral van dogunk. Igen, a közvélemény automatikusan a tudományos munkával, a művészeti sikerekkel, vagy a kiemelkedő sportteljesítményekkel köti össze a tehetség fogalmát. Nagyon sokáig úgy tekintett a szakképzésre a társadalom, hogy azok a fiatalok mennek oda, akik máshol nem felelnének meg. Csakhogy változik a világ! Ebben nagy szerepe volt az 2019-ben született új szakképzési törvénynek, amely szerint növelni kell a szakmák tekintélyét, és akkor növekedik majd a szakemberek tekintélye is. Ma már léteznek olyan nagy, nemzetközi szakmai olimpiák, ahol igen eredményesen szerepelnek a magyar fiatalok. És a média szerencsére bő teret enged az erről szóló beszámolóknak. A konferenciasorozat célja az volt, hogy a szakképzési intézmények, iskolák, szakképzési centrumok mutassák be azokat lehetőségeket, amelyek közül választhatnak a fiatalok a saját régióikban. És bővítsék is ezeket a lehetőségeket, figyelve arra, hogy egyetlen rátermett, tehetséges diák se kallódjon el. Tudjuk, hogy ehhez a humánerőforrásokat, azaz a tanárok, oktatók táborát, valamint a korszerű eszközök körét is bővíteni kell. Ezt természetesen érzékeli a minisztérium is.
Voltak, vannak, akik azt hiszik, ez csak formális kapcsolat a pedagógus kar és a tárca között…
– Épp ellenkezőleg. A konferenciák hozadéka a közös beszélgetések, az információcserék sorozata, a kormány, a különféle állami intézmények, iskolák, a szakemberek elmélyülő, egymásra figyelő kommunikációja. Fontos, hogy érzik végre a területen dolgozók, hogy figyelnek a véleményükre. Rengeteg információ érkezik mindenkihez, ebben a közegben, és nem íróasztalok mellett születnek az ötletek, kezdeményezések. Ott ültek a konferenciákon, és a megbeszéléseken az iskolaigazgatók, de a környékbeli vállalatvezetők, cégtulajdonosok, sikeres vállalkozók is, akik a munkaerőpiac igényeiről, sajátosságairól, és a fiatalok szakmai előrelépésének lehetőségeiről beszéltek. Kezd egységes egésszé formálódni ez a világ, amelyben az egyik legfontosabb elem, hogy már az általános iskolákban is hatékony pályaorientációs tevékenységet kell végezniük a pedagógusoknak.
– No de képes arra az általános iskola, hogy már 14 éves korban pályára orientáljon egy diákot? És elfogadtassa a véleményét a szülőkkel is? Elkerülendő a légvárépítéseket és a csalódásokat…
– Nagyon sokáig tartotta magát az a nézet, hogy mindenkinek gimnáziumba kell mennie, aztán lesz valami. Hogy mire képes az iskola? Az a pedagógusok felelőssége, hogy a diákok minél több információ birtokában dönthessenek arról a szüleikkel együtt, hogy merre lépnek tovább. És ha szakmát választanak, akkor melyik legyen az. Ehhez pályaképeket kell felvázolni számukra például arról, hová juthat egy jó autószerelő. Mindehhez alaposan ismernie kell a gyerekeket az őt tanító, vele foglalkozó pedagógusoknak. Kényszeríteni senkit sem lehet, sem a diákot, sem a szülőket, de kapjanak elegendő információt az okos mérlegeléshez.
Ön szóba hozta a gimnáziumot… Érettségi után is lehet szakmát választani. Amúgy nem túl késői döntés az ilyen?
– Egyáltalán nem. A felnőttképzés is beletartozik az oktatás intézményrendszerébe. Már látni, hogy hiába erőltette az Európai Unió, hogy lehetőleg minél többen végezzenek a felsőoktatásban, egy hatékonyan működő társadalomban nem a felesleges diplomák tömegének megszerzése a cél, hanem maga a hatékony működés.
– Ez érthető, bár folyamatosan növekszik az a tudásanyag is, amit egy-egy kétkezi foglalkozás követel. Véget ért a svájcisapkás szakik korszaka. Ez már a lakásunkra hívott szerelőkön, kőműveseken is látszik. Munka közben információkat hívnak le az internetről, statikai számításokat végeznek a telefonjukon, vegyi képleteken töprengenek, lézerrel mérik a falak hosszúságát. Mit hozhat még a jövő?
– Megállíthatatlan a fejlődés, és most képzeljünk magunk elé egy gyárat a robotjaival, amelyeket számítógépek vezérelnek, de ott is kell a hozzáértő ember, hogy adott esetben korrigálni tudjon, képes legyen belenyúlni a folyamatokba. Elképesztő eszközök, anyagok jelentek meg minden szakmában, ma már a szobafestő sem élheti le az életét egyetlen ecsettel. Otthonosan, perfekt módon kell mozogni a szakmák új világában.
Fotó: Demokrata/T. Szántó György
– Többször is említette a pedagógusok felelősségét. Milyen változás várható a képzésük terén?
– A kilencvenes években kezdett divatossá válni Magyarországon a bolognai rendszer. Jöttek is az egyszakos pedagógusok, akik valljuk be, azért hosszabb távon nem váltották meg a világot. A képzés, nagyon helyesen, visszaállt két szakra, és gyakorlatközpontúbb lett. A gyakorlóiskolák működése, a hosszú, akár egy éves gyakorlati idő mind hozzájárult ahhoz, hogy egy-egy jelölt minél alaposabban megismerje a pályát, annak minden részletével együtt. Hosszúnak bizonyult a hatéves képzés, ez lecsökkent ötre, de a gyakorlati idő nem változott. Jó az is, hogy a gyakorlati képzés nem az utolsó évre maradt, hanem már a tanulmányok közben is el lehet kezdeni.
– Ez olyan mint a duális képzés a műszaki pályákon?
– Gyakorlatilag igen. És ez jó az intézményeknek is. Magam is felfigyeltem már menet közben tehetséges hallgatókra, és kértem fel őket a végén, hogy a diploma után dolgozzanak tovább az iskolánkban.
– Megnyugodtak a kedélyek a pedagógus társadalomban? Helyükre került minden a bérek tekintetében?
– Igen. Aki ezt vitatja, az vagy nagyon rosszindulatú, vagy nem ismeri a helyzetet. A gyakornoki bér például teljesen versenyképes majd’ minden szakma bérével. Persze, sokszor kifogásolják a megmondó emberek, hogy a pedagógusok fizetése miért csak 80 százaléka a diplomás bérnek. Erre én azt mondom, hogy a 80 és 100 százalék közötti részt olyan kedvezmények töltik ki a pályánkon, amik egyébként is benne vannak a rendszerben. Például a kiszámítható munkaidő, a szintén kiszámítható éves tervezés, a kiszámítható szabadság, a biztonságos álláshely, és az, hogy egy pedagógus már hatvanévesen kérheti a részfoglalkoztatását, előnyös bérfeltételek mellett. Végre jó pozícióba került a pálya, bátran ajánlhatjuk a fiataloknak, hogy legyenek pedagógusok.
– Azért maradt itt egy tüske. A fegyelem, illetve az iskolai agresszió kérdése. Mi a véleménye arról, hogy egyesek már a kamerás megfigyelés ötletét is felvetették?
– Valóban nehéz ügy ez az egész. A világban tapasztalt lappangó, vagy éppen egészen nyílt gyűlölet hatással van a gyerekekre. Képtelenség ettől elzárni őket, sok helyen nem is akarják. Felerősödtek a fiatalok körében a fizikai atrocitások, a virtuális térben pedig a kíméletlen lelki, mentális támadások. Ahol sok ilyen gond mutatkozik, főként a fizikai atrocitások terén, ott az iskolaőrök megoldják a problémák zömét. Nem gumibottal, ahogy ettől a megmondóemberek tartottak, a legtöbb helyen elegendő a jelenlétük is. Ahol nagyobb a baj, ott hívni kell a prevencióban jártas szakembereket. A kamerázással talán könnyebb lenne beazonosítani a támadókat, a megfigyelésnek lenne visszatartó ereje is, de! Kérdés, ki fér majd hozzá, kinek a kezébe kerül a kazetta, és akihez odakerül, mit kezd vele végsősoron. Szerintem a kamera nem segíti a zavartalanabb, meghittebb nevelőmunkát. Más utat kell keresni.
Forrás: http://Tudás kell ide! | Demokrata