Boldog az a nemzet, melynek Istene az Úr! (Zsolt 33,12)
Augusztus 20-án államalapító Szent István királyunkra emlékezünk, és hálát adunk az új kenyérért. Ezen az ünnepen egymás mellé kerül a magyar történelem, a keresztény hit, az emberi munka és a föld termést adó ereje.
Szent István nemcsak országot alapított: rendet, irányt és jövőt adott népének. Öröksége arra tanít, hogy a hazát minden nemzedéknek újra meg kell erősítenie hittel, becsülettel, munkával és egymás iránti felelősséggel.
Az új kenyér hosszú út végén kerül az asztalunkra. Benne van a földbe vetett mag, az emberi kéz munkája, a nap melege, az eső és Isten áldása. Régen hajnalban vetették a búzát, hogy olyan tiszta legyen, mint a rózsaszínű hajnal. A vetéstől az aratásig pedig a reggeli, a déli és az esti harangszó vigyázott rá.
A búza csendben bokrosodott, szárba szökkent, majd kalászt engedett. Amikor pedig megtelt élettel, lehajtotta a fejét, ahogyan az igazán bölcs ember is alázattal hordozza tudását. Ha a Jóisten is úgy akarta, elérkezett az aratás ideje, hogy az új búzából friss kenyér, vele együtt pedig reménység és új élet kerülhessen a család asztalára.
A régi ember tudta, hogy a kenyér szent dolog. Megszegése előtt keresztet rajzolt az aljára, a földre esett falatot felemelte, és sohasem tekintette értéktelen maradéknak. Ismerte a mögötte rejlő munkát, a nélkülözés keserűségét és azt az örömet, amikor a frissen sült cipó illata betöltötte a házat.
Egy megőrzött családi hagyomány szerint az új búzából sütött kenyérből az ünnepen vastagabb szeleteket vágtak, hogy jusson bőséggel mindenkinek. A szeleteket zsírral kenték meg, azt kívánva, hogy a következő esztendőben is legyen jószág az ólban, élelem az asztalon és biztonság a háznál. Ahogyan a zsír rásimult a kenyérre, úgy tartozzanak össze a család tagjai is: szeretetben, békességben, egymást megtartva.
A néprajzi örökséget nemcsak könyvek és múzeumi tárgyak őrzik. Ott él egy nagyszülőtől tanult mozdulatban, egy családi történetben, egy régi imádságban, az ünnepi asztal rendjében – és ott állhat akár egy barázdakőben is.
Egy székely gazda tanúságtételében elmondja, hogy ugyanazt a földet műveli, amelyet édesapja, nagyapja, dédnagyapja és ükapja is használt. Az egyik dűlőben ma is ott áll az ükapja által leásott barázdakő. Látszólag csupán egy darab kő, valójában azonban biztos pont: határjel, emlékezet és örökség. Azt hirdeti, hogy ezt a földet nemzedékek művelték, és „minket nem a szél hozott ide, és nem is vihet el”.
A gazda legnagyobb kívánsága, hogy egyszer unokáit is odaállíthassa ehhez a kőhöz, és megtaníthassa őket szántani, vetni, pontosan és becsülettel dolgozni. Ebben rejlik a hagyományőrzés igazi értelme. Nem elég megőriznünk a múlt tárgyait: tovább kell adnunk a hozzájuk tartozó tudást, történetet és erkölcsi rendet is.
Magyari Lajos „Köszöntő” című versének gondolata ugyanezt a hűséget fejezi ki:
„Új hazát én már nem keresnék,
telét elviselem, várom kikeletjét.”
A haza nem csupán egy hely a térképen. Haza a föld, amely őseink munkáját őrzi; a barázdakő, amely túléli az emberöltőket; a reggeli, déli és esti harangszó, amely végigsimít a határon; az anyanyelv, amelyen imádkozunk; és a kenyér, amelyet megszegünk és megosztunk egymással.
Pedagógusként különleges felelősségünk van abban, hogy mindezt továbbadjuk. Mutassuk meg a gyermekeknek a búzaszemet, mielőtt kezükbe adjuk a kenyeret. Tanítsuk meg nekik, hogy minden falat mögött ott van a természet ajándéka és sok ember munkája. Mondjuk el történeteinket, magyarázzuk el jelképeink jelentését, és segítsünk nekik felismerni, hogy a gyökerek nem visszahúznak, hanem megtartanak.
Nem engedhetjük elveszni népi kultúránk igaz értékeit. Ha nem adjuk tovább a történeteket, a mozdulatokat és a tudást, az örökség lánca megszakad. Amit őseinktől kaptunk, nem csupán a miénk: ránk bízott kincs, amelyet gyarapítva kell gyermekeinkre hagynunk.
A székely gazda tanúságtétele végén megtöri a frissen sült cipót, és csak ennyit mond:
„Én adom a kenyeret.”
Ebben az egyszerű mondatban benne van augusztus 20-a legmélyebb üzenete. A kenyér akkor tölti be küldetését, amikor megosztják. A hagyomány akkor marad élő, amikor továbbadják. A haza pedig akkor marad erős, amikor tagjai nemcsak önmagukért, hanem egymásért is felelősséget vállalnak.
Amikor megszegjük az új kenyeret, adjunk hálát mindazokért, akik előttünk jártak, és gondoljunk azokra is, akik utánunk következnek.
A kalász tanítson alázatra.
A barázdakő hűségre.
A harangszó hitre és reménységre.
A kenyér hálára és összetartozásra.
Szent István öröksége pedig arra, hogy amit hittel, bölcsességgel és szeretettel alapoznak meg, azt évszázadok sem tudják elsodorni.
Őrizzük meg, ami igaz. Ismerjük fel, ami érték. És adjuk tovább mindazt, ami bennünket is megtartott.
Mert ez a föld az otthonunk, ez a kenyér az életünk, ez az örökség a jövőnk.
Áldott ünnepet kívánunk!
Kép: Saját