A Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) és a Nemzeti Pedagógus Kar (NPK) 2025. április 22-én kötött stratégiai megállapodása keretében számos szakmai konferenciát rendezett a szakképzés, a tanárképzés és a tehetséggondozás témájában. 2025 szeptembere és 2026 februárja között az ország valamennyi vármegyeszékhelyén folyamatosan zajlottak a szakmai események: a helyi szakképzési centrumok jóvoltából összesen húsz szakmai konferencián volt lehetősége a pedagógusoknak, oktatásirányítási, támogatási és vállalati szakembereknek a tapasztalatcserére. A konferenciasorozat eredményeiről, konklúzióiról, valamint az ünnepélyes ceglédi záróeseményen szerzett tapasztalatairól Horváth Péterrel, az NPK elnökével beszélgettünk.
Milyen megfontolások és stratégiai célok mentén jött létre tavaly áprilisban az NPK és a KIM közötti megállapodás? Milyen eszközökkel képes segíteni egymást a Pedagógus Kar és a Minisztérium?
Az NPK és a Minisztérium kapcsolata régre visszanyúlik, hiszen amikor 2014-ben megalakult a Nemzeti Pedagógus Kar, akkor még egy rendszerbe tartozott a klasszikus köznevelés és a szakképzés. Utóbbi később az Innovációs és Technológiai Minisztérium (ITM), majd pedig a Kulturális és Innovációs Minisztérium (KIM) irányítása alá került. (Ettől függetlenül persze a szakképzésben dolgozó pedagógusok és oktatók folyamatosan tagjai maradtak az NPK-nak.) A KIM-mel kötött megállapodásunk még egy korábbi konferenciasorozattal vette kezdetét, amelyet a szakképzésben végbement változások számbavételének, valamint a problématerületek lokalizálásának és a problémák monitorozásának szenteltünk, azt vizsgálva, hogy mi okoz nehézséget az új rendszer bevezetésénél, illetve mi az, ami könnyen átment, és ami jó. Így jutottunk el a „szakképzés 4.0”-hoz. Persze továbbra is fontosnak tartjuk, hogy fenntartsunk egy konstruktív párbeszédet a Minisztériummal, hogy ne egy íróasztal mögött dőljenek el a folyamatok, hanem egy élő, partneri viszony legyen köztünk és a döntéshozók között. Az évek során ennek megfelelően szoros kapcsolat alakult ki a Minisztérium Nemzeti Szakképzésfejlesztési Hivatalával is mint a honi szakképzés fenntartójával. A sikeres együttműködéshez elengedhetetlen, hogy ők is folyamatában lássák az általunk leszűrt tapasztalatokat.
Legutóbbi egyeztetésünk során három olyan pontot sikerült azonosítani, amely kapcsán az NPK és a KIM segíthet egymásnak: az egyik továbbra is a szakképzés helyzete. Fontos kérdés, hogy miként működik, beválik-e a duális rendszer; hogy az intézmények és a partnerek valóban tudnak-e élni azokkal a lehetőségekkel, amelyeket megteremteni hivatott ez a konstrukció; és hogy átlátható-e, átadható-e, például az általános iskolai pályaválasztási felelősök számára, hogy miről is szól ez az újfajta szakképzés, hogyan működik ez a rendszer és milyen lehetőségeket kínál – nem hiába, hiszen a szakképzés mélyen összefügg a pályaorientáció kérdésével. A következő a tehetséggondozás, ami a mostani konferencián is központi helyen állt. A harmadik pedig a pedagógusképzés, ami már a KIM irányítása alá tartozó felsőoktatás területére esik. Mivel ők adják ki a különböző akkreditációkat, fontos, hogy felerősítsük és képviseljük a pedagógusképzésben részt vevő, diplomát szerző tanárok véleményét. A mostani konferencián e három területből kimondottan az első kettő, tehát a szakképzés és a tehetséggondozás került a fókuszba – jóllehet, a szakképzésen belül a pályaorientációnak is igyekeztünk kiemelt figyelmet szentelni, ezért is hívtuk meg az általános iskolák pályaválasztási felelőseit.
Hogyan értékeli a ceglédi zárókonferenciát? Milyen tanulságokat emelne ki az eseménysorozat egészéből? Mi volt a konferenciasorozat legfontosabb hozzáadott értéke a pedagógusok számára?
Azt gondolom, hogy a Pedagógus Karnak a jogszabály-véleményezés mellett az egyik legfontosabb dolga a mindkét irányba terjedő információáramlás elősegítése. Hiszen éppolyan fontos, hogy legyen lehetősége a kormányzati szereplőknek elmondani, hogy az egyes jogszabályok mögött milyen stratégiai meggondolások húzódnak, mint az, hogy a pedagógusok is elmondhassák, hogyan érintik őket ezek a változások. Tapasztalatból tudom, mennyivel könnyebb úgy elfogadni valamit, ha értjük, mi van a hátterében; másfelől pedig mindig reagál a rendszer a változásokra. Ezért is fontos, hogy azok, akik meghozzák ezeket a döntéseket, pontos visszajelzést kapjanak arról, hogy mi az, ami bevált és mi az, ami nem. Sokat jelentett ebből a szempontból, hogy minden megyébe eljutottunk, hiszen így derülhetett fény például arra is, hogy az a fajta duális képzési modell, ami sok területen remekel – annak köszönhetően, hogy több olyan nagy munkaadó is van az adott területen, amely felveszi és képezni tudja a diákokat, megismertetve velük a szakma valódi világát –, kevésbé működik olyan környezetben, ahol nincsen ilyen jellegű piaci felszívóerő.
A másik nagy tapasztalat az, hogy még mindig elég távol van az általános iskolás korosztály szakképzésről alkotott képe attól, ami felé a képzés törekszik. A legkisebbek tájékoztatása és a szakmáról alkotott képük árnyalása az egész ország érdeke. Csupán egy megfelelő minőségű és időben elkezdett pályaorientációval lehet lebontani azt a káros tévhitet, hogy csak azok mennek szakképzésre, akiket nem vettek fel gimnáziumba. Jó példával állnak előttünk azok a szakképző technikumok, amelyek igenis felveszik a versenyt a gimnáziumokkal. A győri Révai Miklós Gimnázium és Kollégium igazgatójaként megelégedéssel mondhatom, hogy egy jó nevű reálos iskola a miénk: több (például az Oktatási Hivatal vagy a HVG által összeállított) országos ranglistán is az első 20-ba tartozunk; mégis van több olyan szakképzéssel foglalkozó, építész vagy informatikai profilú iskola a környezetünkben, amely bizony tőlünk is elszív néhány diákot a régi beiskolázási számainkhoz képest. A konkurenciaharc ellenére fontosnak tartom és örömmel látom, hogy végre a szakképzések is kezdik elérni azt a presztízst, ami igenis megilleti őket. Nagy szükség van a jó szakemberekre. Az évek alatt szinte teljesen átalakult a szakmák eszközrendszere és bizony lépést kell tartani az új technológiákkal, amihez körültekintő módon kell tudni tájékozódni – vagyis soha ilyen fontos nem volt még az értő olvasás és a biztos szövegértés. Az eszmecserék során pedig arról is bizonyosságot szereztünk, hogy a szakképző iskolák egyre inkább elvárják, hogy olyan képességű gyerekek menjenek oda, akik meg tudnak felelni ezeknek a követelményeknek.
A tehetséggondozással kapcsolatban pedig nem lehet túlhangsúlyozni az országos pályázati lehetőségek ismertetésének fontosságát. Ezért is öröm, hogy a konferenciasorozat több pontján is felszólalt Nagy‑Vargha Zsófia fiatalokért felelős helyettes államtitkár, Bajor Péter, a Magyar Tehetségsegítő Szervezetek Szövetségének (MATEHETSZ) ügyvezető elnöke vagy Veres Pál, a Miskolci Egyetemért Alapítvány kuratóriumi tagja, akik előadásaikkal mind árnyalni tudták, milyen sokféle lehetőség van e téren. További lényeges belátás, hogy a tehetség fogalma sokkal szélesebb, mintsem azt elsőre gondolnánk. A tehetséget köznapi értelemben leggyakrabban a sporttal, a művészetekkel vagy a tudományokkal szokás összekötni, pedig még számtalan formája lehet. A szakképzés vonatkozásában tehetség az, aki képes a kitartás, a lelkiismeretesség és a precizitás erényeit naprakész szakmai ismeretekkel ötvözni; az ilyen tehetséget nevezzük mesterembernek. A pályaorientáció terén pedig az oktatási szereplők (így a szakszolgálatok, a szülők, a pedagógusok és bizony a gyerekek) közös felelőssége, hogy lehetőség szerint minél hamarabb és minél pontosabban beazonosítsuk, hogy ki miben tudja leginkább kiteljesíteni önmagát, és ezzel az egész társadalom számára hasznossá válni.
Milyen eszközökkel lehet a mai általános iskolásokat megszólítani, és egy valóban kamatoztatható, gyümölcsöző tevékenységgé varázsolni a pályaorientációs foglakozásokat?
Összevetve például a saját tapasztalatainkkal, az egészen biztos, hogy a mai általános iskolások már szinte nem is látják a szüleiket munkavégzés közben, ezért nem is igazán tudják, hogy a szüleik mit csinálnak pontosan. Míg régebben – főleg a vidéki gazdaságokban – minden gyerek látta, miről szól az aratás, a cséplés, magától értetődő volt, hogy abban nekik is részt kell venni, ezért reális képük is volt arról, hogy a kétkezi munka mivel jár, mennyi munkát jelent, mennyi belőle a haszon. Arról, mit jelent manapság, hogy valaki „közgazdász”, szerintem nincs sok fogalma a gyerekeknek – mégis rengetegen mennek gazdasági pálya felé. Ezért is olyan fontos, hogy az osztályfőnökök hetediktől ballagásig rendszeresen hívják meg különböző szakmák képviselőit. A szülők között is mindig vannak olyanok, akik tudnak beszélni a saját szakmájukról vagy szakterületükről. Lehessen tőlük kérdezni, hogy pontosan mit is csinálnak és mit jelent ez a számukra! Mivel az emberek alapvetően empirikusan – tehát tapasztalat útján – szerzik a tudásukat, szükség van a tapasztalatcserére; erre vannak a szakszolgálatok, amelyek központi feladatai közé tartozik a pályaorientáció. Léteznek különböző mérőtesztek, amelyek nagyban segíthetnek annak azonosításában, hogy mely területeken számíthatnak későbbi életükben a gyerekek nagyobb sikerre.
A konferenciasorozat egyik alapvetése, hogy a fiatalok támogatása túlmutat az intézményi ke
reteken. Mit jelent ez a gyakorlatban? Milyen szerepet játszhatnak a helyi közösségek és önkormányzatok ebben a folyamatban?
Amióta nem az önkormányzatok felelnek a köznevelési és szakképzési intézmények fenntartásáért, azóta messzebb sodródtak az iskolák a helyi önkormányzati feladatellátástól. Ebből azonban még nem következik, hogy többé nem is tartozik egy önkormányzatra a területén élő pedagógiai közösségek helyzete. Úgy vélem, helyes volna – és szerencsére vannak is előttünk erre vonatkozó jó példák –, hogy az önkormányzatok bizonyos városi szakköröket nemcsak tantárgyakhoz, hanem mondjuk képzőművészettel vagy tánccal, zenével kapcsolatban is elindítsanak. Annál is inkább, mert azáltal, hogy a 6–8 osztályos gimnáziumokba menet a gyerekek (hol a 4., hol a 6. osztály után) kilépnek az általános iskolából, ez óhatatlanul azt is jelenti, hogy az iskolák nehezebben tudnak saját szakköri foglalkozásokat fenntartani, lévén, hogy a tehetséges gyerekek jó része elmegy. Egy önkormányzati fenntartású szakkör esetében már sokkal nagyobb esély van arra, hogy a gyerekek az iskolaváltás ellenére is kitartanak a szakkörük mellett. Fontos szempont az is, hogy a tehetséges gyerekekkel való foglalkozás komoly többletmunkát jelent, hiszen egészen más felkészültséget jelent a pedagógusok részéről egy sima órához képest. Igenis jelentős szerepe van tehát – és kell, hogy legyen – a városvezetőknek a tehetséggondozásban.
Mindennek fontos részét képezi azoknak a szakembereknek a segítése, akik ilyen színvonalas foglalkozásokat tudnak tartani. Ehhez nyújt kiváló segítséget például a KIM-mel együttműködésben megalapított Köbüki Ösztöndíj, ami a tehetséges gyerekekkel foglalkozó pedagógusokat 10 hónapon át, havi 75 ezer forintos ösztöndíjjal támogatja. Mára már 3000 pedagógus nyerte el az ösztöndíjat. Tapasztalatból tudom, milyen nehézséget jelent a tehetséggondozásban a leterheltség: amikor 1995-ben igazgató lettem, akkor még heti 18 volt a kötelező óraszám és a gyerekeké is alapvetően kevesebb volt. Ilyen körülmények között még volt ideje a pedagógusoknak valóban megismerni a gyerekeket, különböző foglalkozásokat szervezni nekik, beszélgetni velük. Jelen pillanatban heti 24 óránál tartunk, ami azt jelenti, hogy ’95-óta egyharmadával emelkedett a kötelező óraszám, vagyis sokkal kevesebb idő és energia jut arra, hogy a gyerekeket jobban megismerjük és felfedezzük a tehetségeket.
A szakmai kerekasztalokon és a zárókonferencián is központi szerep jutott a szakképzés és a piaci szféra találkozásának. Hol tart ma ez a kapcsolat Magyarországon? Hogyan lehet hatékony hidat képezni a szakképzésben tanulók, illetve a gazdasági, vállalati szereplők között? Milyen reményekkel tekint a két szféra együttműködésének jövője felé?
Szerintem nem lehet elvitatni, hogy a szakképzés jövője egy szoros együttműködés irányába mutat. Hogy a szakképzés és az ipar egymásra vannak utalva, úgy hiszem, megkérdőjelezhetetlen. Ezért is fontos, hogy ne egy íróasztal mögül találják ki, hogy egy adott szakma képviselőinek mi volna a legjobb – ezt mondja meg az iparkamara, gyűjtse össze saját területükön a szakembereket és mondják el ők, nekik mire van szükségük. Alapvetően fontos tehát a folyamatos párbeszéd és a szakmai eszmecsere, főleg tekintve, hogy milyen gyorsan változnak az egyes szektorok. Ugyanígy mindannyiunk érdeke a pedagógusképzés terén, hogy ha valaki egy hosszú gyakorlatra látogat el hozzánk, minél több órára belátogathasson, minél több tanár módszerét megismerhesse és minél több diákkal találkozhasson. Ezért is örültünk, hogy az iparkamarák képviselői, vezetői is nagy számban jelen voltak ezeken a megbeszéléseken, pódium- és kerekasztal-beszélgetéseken.
A zárókonferencián kiemelt téma volt a tehetségek azonosítása és fejlesztése is. Miben látja ennek legnagyobb kihívását ma az iskolákban? Mennyire áll rendelkezésre egységes és hatékony támogatórendszer ezen a területen?
A tehetséggondozásban részt vevő diákoknak sok esetben nagy energiákat kell kifejteniük; ha nem érzik úgy, hogy ez számukra hasznos, nagyon nehéz elvárni ezt a fajta erőfeszítést. Fontos, hogy hozzásegítsük őket ahhoz a felismeréshez, hogy a folyamat révén nem csupán többet fognak tudni, de magukat is jobban megismerik: azt, hogy milyen erőforrásokat tudnak felszabadítani magukban a számukra fontos dolgokért. Úgy hiszem, ez a köznevelés egyik nagy feladata. A tanulás ugyan kevésbé látványos módon fejleszti a gondolkodási képességünket, mint mondjuk a karizmunkat a súlyzózás – az életben mégis a gondolkodás erejére van tán a legnagyobb szükségünk. Ezért is fontos a nyilvánosság visszahódítása a gondolkodás számára: az, hogy igenis halljunk, beszéljünk a tudományos sikerekről és a tudás bajnokairól! Nagyon örülök például annak, hogy milyen nagy nyilvánosságot kap a két Nobel-díjasunk: Karikó Katalin és Krausz Ferenc [Karikó Katalinnal készült korábbi interjúnkat ide kattintva olvashatják – a szerk.].
A bérhelyzet szintén nagy hatással van a tehetséggondozásra. Tapasztalom, milyen jelentős mértékben javította a pedagógus-béremelés a közhangulatot. A bérek rendezése nem csupán ideológiai vagy morális kérdés: korántsem mindegy ugyanis, hogy egy pedagógusnak kell-e egyáltalán és milyen más munkát vállalnia a tanítás mellett, hogy kijöjjön a pénzéből. A magasabb bér tehermentesíti a pedagógusokat és felszabadítja azokat az energiáikat, amit a hivatásukra: a tanításra és a tehetségek gondozására tudnak szánni. Bízom benne, hogy az eddig megtett lépések is közelebb visznek ahhoz, hogy jobban tudjunk koncentrálni az iskolai munkára. Hiszen nemcsak az számít, hogy mit, hanem hogy miként tudjuk átadni mindazt, amit szeretnénk.
A pedagógus – legfőképp kisiskoláskorban – még példa a gyerekek előtt. Egy diák sok esetben jóval kevesebb időt tölt a szüleivel, mint a tanáraival. Sajnos nagyon le tudnak szűkülni a találkozási felületek és a kommunikációs lehetőségek gyerekek és szülők között, ezért komoly kihívást jelent jól megismerni a saját gyermekünket. Négy gyermek apjaként pontosan tudom, micsoda érték az együtt töltött idő. Ez az egyenlőtlenség ugyanakkor a pedagógusokat is komoly felelősség elé állítja: nekünk is fel kell tudnunk ismerni, ha egy tanítványunknak tanácsra van szüksége vagy segítségre szorul. Az ehhez szükséges bizalomhoz pedig az kell, hogy a tananyag leadásán túl is beszéljünk a gyerekekkel, mi is megismerjük a tanítványainkat –hiszen a tehetségeket is csak így tudjuk felfedezni.
A konferenciasorozat fókuszterületein belül kirajzolódó megoldási lehetőségek hogyan képezhetők le az NPK szakmai feladatellátásában és a stratégiaalkotásban? Milyen irányba szeretné továbbfejleszteni a Nemzeti Pedagógus Kar működését a következő időszakban?
A találkozás, az egyeztetés, a problématerületek kijelölése és a stratégiaalkotás szempontjából nagy szükség van az ilyen konferenciákra, viszont félreértenénk ezek szerepét, ha rögtön megoldásokat remélnénk a felvetett kérdésekre. A legfontosabb hozadéka az lehet egy ilyen eseménynek, ha sikerül elültetni egy magot – a pedagógusokban éppúgy, mint a döntéshozókban. Fontos, hogy megmutassuk magunkat és kifejezzük a véleményünket, és bár ez elkerülhetetlenné tesz bizonyos nézetkülönbségeket, fontos, hogy vállaljuk ezeket, hiszen csak így alakíthatunk ki és tarthatunk fenn egy aktív párbeszédet. Ennek pedig, úgy vélem, eleget is tett a konferenciasorozat. Maradtak persze kérdések, amiket a jövőben még érdemes lesz felvetni: ilyen például a pedagógusképzés, ami ezúttal ugyan nem szerepelt a témáink között, de részét képezi az együttműködési megállapodásunknak. Némi változás is volt ebben: mostantól hat év helyett már csak öt évet fog igénybe venni a képzés, oly módon, hogy a gyakorlat már az első négy évben, félévekre bontva megkezdődik, elosztva ezzel a képzés utolsó évére hagyott egész éves gyakorlatot. Kíváncsian várjuk ezzel kapcsolatban is a visszajelzéseket. Addig pedig arra buzdítanánk mindenkit, vállaljon olyan iskolai szerepet, hogy mehessenek hozzá az új pedagógusjelöltek, hadd kóstoljanak bele a tanítás valóságába, hisz mindenkinek az a legjobb, ha a leendő kollégák minél többféle típusú iskolával és tanítási módszertannal megismerkednek.
Mindent egybevetve abban bízom, hogy aki tényleg a mélyére néz a javaslatainknak, az láthatja, hogy minden döntésünk mögött olyan komoly és jobbító szándékú szakmai megfontolások és érvek állnak, amelyek valódi társadalmi egyeztetéseket tükröznek. Ahogy eddig, a továbbiakban is nagy szükségünk lesz arra, hogy a kollégák figyelemmel kísérjék a változásokat és elmondják róluk a véleményüket – még akkor is, ha ezek feldolgozása sokszor lassabban is megy, mint azt sokan látni szeretnék. Törekedni fogunk arra, hogy nagyobb szabadságot biztosítsunk a helyi szereplőknek, hogy a saját igényeiknek megfelelően a lehető legjobb irányba fejlesszék a saját intézményüket. Komoly célunk a kapacitásbővítés terén, hogy 24-ről legfeljebb 22-re csökkenjenek az óraszámok. Üdvös lenne, ha a tananyagok kapcsán is nőne az intézményi szabadság, de a mesterséges intelligencia és a mobileszközök használatáról is komoly szakmai párbeszédre van szükség. Rengeteg problématerület van tehát még, ami feladatot adhat a jövőre nézve. Júniusban lesz az NPK alakuló országos küldöttgyűlése, ahol újra kiírják az elnökség tagjainak – így az elnök, az alelnök és a tisztségviselők – választását. Bízom benne, hogy a megalakuló új küldöttgyűléssel sok hasznos dolgot fogunk tudni még tenni!
Forrás: https://folyoiratok.oh.gov.hu/uj-kozneveles/nemcsak-az-szamit-hogy-mit-hanem-hogy-mikent
FotÓ: