Megalakulása, vagyis 2014 óta vezeti a szervezetet. Önkéntes távozásról van szó, amely igencsak vet fel kérdéseket, különösen amikor a Tisza-kormány nagyot akar fordítani a hazai közoktatás kormányrúdján. Mutatja ezt az a döntés is, amelyet a gyermekvédelmi törvény módosítására szavazott meg a parlament. Horváth Pétert kérdeztük.
– A lemondás váratlanul érte a közvéleményt. Főként úgy, hogy 2026 júniusában újra a szervezet elnökévé választották…
– Három indoka van a lemondásomnak. Júniusban is jeleztem, hogy csak átmenetileg tudom vállalni az elnöki teendőket, tehát az NPK-n belül olyan nagy meglepetést nem okozhattam. A távozásom egyik oka, hogy úgy éreztem, nincs már annyi energiám, mint amennyire szükségem lenne ennek a feladatnak az olyan szintű ellátására, amilyenre korábban törekedtem. Ehhez nyilvánvalóan hozzátartozik az is, hogy az új politikai helyzetben új kapcsolatrendszert is ki kellene építeni. Be kell látnom továbbá, hogy a kommunikációnk, amit addig sem tartottam sikeresnek, hiszen nem tudtuk megmutatni, mennyit tett valójában a szervezet a hazai közoktatásért, szóval a kommunikációnk átkerült a közösségi médiába, ahol én nem mozgok otthonosan, sőt, nem is törekszem rá. A harmadik ok pedig a megváltozott családi helyzetem, unokáim születtek, és szeretnék minél több időt tölteni velük.
– Hol keressük ma a Nemzeti Pedagógus Kart a hazai közélet koordináta-rendszerében? Mert ez egy deklaráltan szakmai szervezet, ami például fontos szerepet vitt annak idején a pedagógus-béremelésekkel kapcsolatos egyeztetésekben, az indulatok mérséklésében…
– Az egyeztetések szűkebb körben zajlottak, és úgy alakult, hogy a pedagóguskar a szakszervezetek és más szakmai szervezetek mellett ott ült ezek mindegyikén. Országos hálózatunk fontos szerepet játszott az akkori folyamatokban. Az új kormány azt ígérte, most is széles körű, mindenkit érintő és megszólító egyeztetésekre kerül majd sor. Alapvetően így is történt, de kétségtelen, hogy volt, amikor kimaradtunk a meghívottak sorából. Pedig az országos hálózatunkon, kapcsolatrendszerünkön keresztül fontos értesülésekhez, véleményekhez juthatott volna az oktatási tárca.
– Az év tavaszán, különösen a kormányváltás után súlyos kritikák érték az NPK-t. Kisebb lobbiszervezetek emelték fel önökkel szemben a szavukat, még a pedagóguskar megszüntetését is követelve… Mit akarnak ezek a csoportok?
– Már a megalakulásunkkor, 2014-ben felvettük a kapcsolatot jó pár szervezettel, közös konferenciákat tartottunk, együttműködtünk, együttműködési megállapodásokat kötöttünk. De akadtak, akik úgy érezték, hogy az NPK létrejöttével ők kiszorulnak a pályáról. Elsősorban a szakszervezetek, különösen a PDSZ tiltakozott a kar létrehozása ellen. Akik folyamatosan hangoztatják, hogy el kell törölni az NKP-t, egyetlen dologra hivatkoztak, hogy ez az Orbán-kormány által alapított, felülről létrehozott szervezet. Szakmai érvek sosem hangzottak el.
– Most különösen nagy nyomás alá került a pedagógusszakma. A miniszter asszony kirúgná az összes iskolaigazgatót, aztán a pedagógusok szemére hányta, hogy nem hajlandók fölemelni a feneküket, hogy lakóhelyet változtassanak például a kis iskolák megszüntetése kapcsán, legutóbb pedig a testnevelő tanárokat kritizálta. Biztos, hogy mindez a magyar közoktatás javát szolgálja?
– Mint minden pályán, nyilvánvalóan nálunk is vannak alkalmatlan vagy éppenséggel gyengén teljesítő emberek. De az általánosítás sosem szerencsés, és főként nem igazságos. Százhetvenezer pedagógusról és közel négyezer intézményről beszélünk. Ha valakivel gond van, ott személyre szóló kifogásokat kell emelni és személyre szóló döntéseket kell hozni. Az ilyen minősítgetések rombolják a pálya presztízsét.
– Az éles hangú miniszteri kijelentéseknél sokkal inkább feltüzelte a pedagógustársadalmat az, hogy kisebb összeget láttak a fizetési cetlijükön, mint előzőleg. Mennyire indokolt a felháborodásuk?
– Az októberben esedékes szeptemberi fizetésünk általában alacsonyabb, mint a nyári hónapoké, hiszen a szabadság alatti bérekbe beleszámítanak a korábban kapott különböző bérelemek, például túlórák, pótlékok. A szeptemberiben pedig még nem mindegyik tud megjelenni. Az is lehet, hogy valakinek már nincsen túlórája, vagy éppen már nem osztályfőnök. A lényeg, hogy a pedagógusbéreknek összességében el kell érniük a diplomásbérek nyolcvan százalékát. Ez uniós követelmény. Mi azt szerettük volna, hogy a teljesítményértékelésre kapott bérelem a nyolcvan százalékon felül jelenjen meg, ne épüljön be az alapbérbe. De végül beépült, így elvételről nincs szó. Ha viszont a nyolcvanszázalékos szint alá süllyed valamiért a pedagógusok bére, az államnak azt ki kell egészítenie.
– Miniszteri szinten is felújultak a korábbi támadások az egyházi iskolák és a nyolc-tizenkét osztályos gimnáziumok ellen. Mondván, ezekben elitképzés folyik. Mit lehet válaszolni erre?
– A mi iskolánk hatosztályos gimnázium. A hat- és nyolcosztályos gimnáziumok határozott szülői igényre jöttek létre, először azokban a gimnáziumokban, ahol jelentős tehetséggondozó munka folyt. Sok szülő azt érezte, hogy a hagyományos iskolákban már nem fejlődik olyan mértékben a gyermekük, mint ahogy ők szerették volna. Ez különösen az érdeklődőbb, továbbtanulási, vagyis egyetemi ambíciókat dédelgető gyerekekre és szüleikre volt igaz. A gond abból származott, hogy viszonylag gyorsan több olyan iskola is engedélyt kapott erre a képzésre, amelyik a valóságban csak azért választotta ezt az utat, mert a környezetében fogyni kezdtek a gyerekek. Én komoly feltételeket támasztanék azokkal az intézményekkel szemben, amelyek hat-nyolc osztályos gimnáziumi oktatásban vesznek részt. A teljes eltörlést már csak azért sem javasolnám, mert egyáltalán nem csökken a szülők részéről mutatkozó igény az effajta iskolák iránt, és az ebben a formában eredményes iskolákban komoly innováció volt.
– Ha már az érveknél tartunk, többek között a PISA-felmérésekre hivatkozva is állítják, át kell alakítani a jelenlegi oktatási rendszert…
– A média is felnagyította a problémát, de az eredmények azt mutatják, hogy messze nem nálunk tapasztalható a diákok tudásában mutatkozó jelentősebb visszaesés. A felmérés mindhárom kategóriájában megtartottuk a pozíciónkat az OECD listáján. Ezt itthon elfelejtette kimondani a média, mint ahogy azt is, hogy a visszaesés globális jellegű, azaz minden mért nemzetnél tapasztalható jelenség. Persze nyilván sokkal jobb lenne, ha az eredmények javulnának.
– A globális jelenség alatt világméretű tapasztalatokat ért?
– Elsősorban európai tapasztalatokat értek alatta, a távol-keleti országokban erős és talán egyre erősödő, széles társadalmi, sőt, nemzeti szintű jelentősége van a tanulásnak, a tudásnak. Nem vagyok oktatáskutató, de számos oka lehet az európai problémának, többek között annak a tévesen értelmezett pedagógiai filozófiának is, hogy mindenért meg kell dicsérni a gyereket. Szerintem viszont ha nem hívjuk fel egy diák figyelmét a hibáira, a tévedéseire, természetesen nem megalázva, akkor sokat ártunk neki, hiszen a tanári vélemény és értékelés, illetve a hozzájuk kapcsolódó korrekció és útmutatás a diák fejlődésének kulcsa.
– A távol-keleti eredmények a kulturális vagy civilizációs különbségekre, azaz másfajta lét- és világszemléletre épülnek?
– Az iskola, a tanulás rangjáról már beszéltem, de nyilván ott másként értelmezik például a kötelesség, az áldozatvállalás vagy éppen a tekintély és a hagyomány kérdését is. Az viszont biztos, hogy pontosan a kérdésben említett különbségek miatt nem lehet szolgai módon lemásolni őket.
– Mit javasol, ismerve a magyar néplélek sajátosságait, a magyar világlátás lényegét?
– Meg kell találni az egyensúlyt a tanulási módszerek, a tudásanyag mértéke és mennyisége között, de fejlődni csak akkor lehet, ha az ember erőfeszítést tesz. Ha izmokat akarunk fejleszteni, akkor egyre nagyobb súlyokat kell emelnünk; ha szellemi fejlődésről akarunk beszélni, akkor újabb és újabb szellemi kihívások szükségesek. Mert csak így alakulnak ki az agyműködésünkben azok az összekapcsolódások, amelyek alkalmasabbak az egyre bonyolultabb kérdések megválaszolására és megoldására. A fejlődéshez mindig egy kicsit többet kell akarnunk. És persze nemcsak akarni, hanem tenni is kell.
– Felvetődött, sőt, már tervként is megfogalmazódott az oktatási minisztériumban, hogy olyan rendszerben kell gondolkodni, amelyben a diákok javaslatot tehetnek rá, hogy mit tanuljanak és mit ne. Ez a nyugati minta?
– Ez a felvetés, ha szó szerint vesszük és ahogy esetleg értelmezhetik, szerintem teljesen téves. Igazából a rendszer későbbi szakaszában ma is van választási lehetőségük a diákoknak, ilyen a fakultációs rendszer, de ilyenek a korábban létrejött szakkörök, érdeklődési közösségek is. Az iskolának az a feladata, hogy olyan lehetőségeket és körülményeket biztosítson, amelyek között szabadon választhat a diák ebből a kínálatból. De az, hogy kell-e matematikát tanulni vagy sem, nem a diákok döntésének kérdése.
– Szóba kerül az egyéni tanrend kérdése is. Ez azt jelentheti, hogy minden diák a személyére és a képességeire szabott tanrend szerint tanul?
– Ma nem látom ennek a lehetőségét. Az, hogy mit kell tanítani, mi az oktatás célja, és milyen eszközök kellenek hozzá, megvitatandó és megállapodásra váró kérdés. De a kulturális örökséget, a műveltséget és az életünket megalapozó tudást minden diáknak meg kell szereznie. Azzal viszont egyetértek, ha az adott tananyagba beépülnek az adott iskola társadalmi, gazdasági, földrajzi és kulturális környezetének helyi sajátosságai. Azzal is egyetértek, hogy a pedagógusoknak sokkal nagyobb szabadsága kell hogy legyen a munkájuk megszervezésében, hiszen ők ismerik legjobban az osztályba járó diákokat. Tudnunk kell, milyenek a gyerek személyiségjegyei, mert ennek a munkánkban nagyon nagy szerepe van. De a diák szocializációs folyamata elsősorban arról szól, hogy az ő bizonyos szintű önállóságának megtartása mellett képes legyen alkalmazkodni is a közösséghez.
– Új világrendről szoktunk beszélni, de új világ következik a pedagógiában is?
– Minden változik, elég, ha csak a számítógépekre, illetve a most teret hódító mesterséges intelligenciára utalok. Azt nehezen hiszem, hogy rekordidő alatt létre lehetne hozni új struktúrákat, és lecserélni a korábbi szakmai szemléletmódot. A változások persze vitathatatlanok, de az is kérdés, hogy felkészült-e erre a pedagógusképzés és a társadalom, mert ehhez is idő kell.
– Változás az is, hogy az egyébként kevés ember életét érintő LMBTQ- és genderlobbicsoportok bejátszották magukat a kormányba? A parlament most ki is vette a gyermekvédelmi törvényből a homoszexualitás és a nemváltoztatás népszerűsítését és bemutatását tiltó passzust. A lobbisták már követelik is például a nemektől független mosdókat az iskolákba…
– Az ilyen bővítésre már csak az iskolaépületek sajátosságai és szűkössége miatt sincs lehetőség a legtöbb helyen. Konkrétan egyetlen igazgató kollégámtól sem hallottam, hogy ilyen igénnyel jelentkeztek volna nála szülők vagy diákok. Ez a mai realitás.
Forrás: http://Ki dönti el, mit tanuljunk? | Demokrata
Fotó: Demokrata/T. Szántó György